Dreams ~ Träume ~ Álmok

Bármit lerombolnak

Címnek nem rossz. Bocsi, de az előző bejegyzésben említett beszélgetés most elmarad. Semmi energiám leírni, mit beszélgettem A.-el ... Rosszul érzem magam, depressziós hangulat, nulla életkedv, és megannyi minden, ami szokott lenni. Lent voltam a kedves szomszédaimnál/ Legjobb barátaimnál, de még tőlük sem lett jobb kedvem.

Álmodtam valamit, ami valamiért minden maradék erőmet lerombolta. M.-val álmodtam, nagyon is szépet, de ez rosszul hatott ki a napomra. Az álom annyiból állt, hogy késő nyári ( vagy őszi) este kint ültünk a házunk előtt lévő Parkolóban, M., Anyám, és Én. Nem részletezem annyira, sötét volt már, egy asztalnál ültünk, ami felett fedél volt, vagy valamilyen tető. Egy kis négyzet alakú asztalnál ültünk. Anyám velem szemben, M. pedig tőlem jobbra. Emlékszem, hogy fáztam, meg volt valami csoki az asztalon. Elvettem az utolsót, meg közöltem velük, hogy fázok. Aztán megkérdeztem van e még ilyen fehér csokigolyó, (holland csoki) . Mondták , hogy van a kocsiban, hozzak. Ott még történtek apróbb dolgok, elmentem, hoztam. Mire visszamentem, M. fogta meg a kezeim, mert hogy hideg, és hogy majd ő felmelegít. Tök jó hangulat volt, olyan, mint réges régen, mielőtt még minden tönkre ment volna. Csak néztem, hogy milyen szép a keze, mennyire meleg, és fényes. Nem is értettem, hogy miért ilyen kedves, csak azt tudom, hogy a lehető legjobb baráti viszonyban voltunk újra, ami nagyon boldoggá tett. Néha a tenyerem az ő tenyeréhez mértem, látva hogy milyen kicsi a kezem. Így üldögéltünk a késő nyári- őszi este, Ő anyámhoz beszélt, mosolygott, meg közben a kezem melengette.

Ha ilyen szép az álom, miért van rossz kedvem? Mert másra sem vágyom, mint a barátságára. Egyszerűen annyira jó érzés volt újra azt érezni, hogy ennyire jó a viszonyunk, és annyira kiakadtam, hogy csak álom volt, hogy ennek köszönhetően ma a sírógörcs kerget. Ma is láttam, belegondoltam, hogy lehet, hogy ez már csak egy vágyálom marad, ami nem jön többé vissza. Ez a gondolat kiakaszt, meg a tudat is, hogy nem tehetek semmit, pláne hogy rövid időn belül el kell hogy hagyjak mindenkit. Nem szeretem ezt az érzést...

Másfelől boldog is lehetnék, hogy ilyet álmodok. De miért mindig akkor, mikor már lemondok a dolgokról, úgy döntök, hogy nem kell senki és semmi. Amikor elfogadom azt, ami van, amikor már sikerül nem rá gondolnom, amikor már beletörődök a dolgokba, akármennyire is fáj. Miért mindig akkor jön valami, ami mindent lerombol?

Hjaj.... Tényleg nagyon bánt, hogy így a semmibe veszett ez a kapcsolat. Szomorú, hogy fogalma sincs mennyire..

Ma inkább csak lelkizek, nincs türelmem többet írni. Suliba is mentem újra, az is kimerít, utálom mint a szart. Korán kelni, kapkodni, meg minden anyám tyúkja. T_T

Azt hiszem húzok is gyorsan aludni, mint a vadlibák. Reménykedve, hogy nem álmodok még több ilyet, mert csak esélytelen reményt kelt bennem, amire nincs szükségem :'(

Oyasumi Nasai! - Gute nacht! - Good Night! - Jó éjt...

T_T